A ülésterem zsongott. Az országgyűlés alakuló ülésszaka kezdődik pár perc múlva, és a képviselők – többségében újoncok – az izgatottság komótos, reggeli változatában végezték nyakuk bemelegítését, ahogy felváltva digitális jegyzeteikbe, kávéscsészéjükbe vagy a tágabb külvilágba bámultak. Sokan a padszomszédjaikkal beszélték meg a terem újdonságait: a népi ombudsmanok sebtében összetákolt, és ezért kissé stílusidegen pódiumát, vagy a hatalmas kivetítőt, amelyre a pódiumon kívül igazából csak a patkó közepéről nyílt tökéletes kilátás, örülhetnek tehát a mindenkori második legnagyobb párt küldöttei... Néhányan pedig, merő figyelmességből, épp egy mellettük ülő képviselőnő hajából segítettek kiszedni a maradék konfettit, amikor a korelnök felbukkant a pulpituson és végre beindította a gépezetet.
A házelnök és a többi tisztviselő megválasztása a szokásos módon zajlott és nem hozott meglepetéseket; ez jó alkalom volt arra, hogy a liberálisabban érkező nebulók kicsit elvessék az éhüket a büféből származó pogácsával. A bizottságok délutáni megalakítása elé azonban – némiképp talán logikátlanul és hatásvadász módon – befurakodtak az új programpontok. Az előző, közismert nevén "Furcsa" ciklusban módosított országgyűlési törvény nyomán nemsokára a kormány beavatása, majd az ombudsmani bemutatkozások következnek.
A karzatról kamerázó sajtó és a kuncogással hadakozó képviselők figyelmének kereszttüzében lassan középre somfordálnak hát a kormány tagjai egy kupacba, egy másikba pedig a frakcióvezetők. A házelnök a cókmókjában matat, majd vöröslő fejjel – pontosabb iránymutatás híján – a pulpitus magasából próbálja átnyújtani a kelléket a kormánypárti MIP frakcióvezetőjének. Persze, elejtik. A Házból hirtelen szakad fel a nevetés, de a kalapács kopogása ugyanilyen gyorsan le is halkítja azt, végül is, a program java még hátra van. Kellenek az ilyen apróságok is, hogy eladható legyen a műsor, még a Liturgia újszerűsége mellett is. Liturgia – ezt a szót ragasztotta az egykori Ötlábú Cicapárt a bevezetendő beavatási rítusra, amellyel saját megfogalmazásuk szerint egyfajta társadalmi célú marketing régóta esedékes feladatait végezték el két éves kormányzásuk alatt. Rövid bevezetőjében a házelnök emlékeztet, hogy kizárólag a Liturgia alatt a képviselők tegeződve szólíthatják meg egymást, és a mégoly rövid szöveget szükség esetén a kivetítőkről is le lehet lesni. A szöveg egyébként így szól:
Frakcióvezető:
Kolléga, köszönöm a szolgálatodat. Bárki hibázhat, és mindig segíteni fogok, hogy ezt Te is észben tartsd. PUFF! Ígérem, ennél mindig jóval konkrétabb leszek. [Egyéb, saját közlendő (egy mondat).]Kormánytag:
Kolléga, köszönöm szolgálatodat. Fordított helyzetben Te is számíthatsz rám.
A PUFF pedig nyilván az a szimbolikus ütés, amit a törvény szerint egy szabványos fakanállal kell a kolléga ülepén ejteni. Hogy mennyire szimbolikus, azon persze lehet vitatkozni, és sokan meg is teszik. A törvény szövege szokatlan jogi eszközzel élve annyit "javasol", hogy a csattanás hallható legyen. A várakozások szerint az ütések határozottsága vagy visszafogottsága, a szöveghangsúlyok, az egyedi üzenetek és a fogadtatás mind-mind a műsort követő átlagos polgártársak számára is előrejelzi a későbbi politikai manőverek dinamikáját. Ha például egy konzervatív belügyminiszter köszönetnyilvánítása a zavartságon keresztül is őszinte hangzású egy szabadelvű ellenzéki frakció "szolgálata" után, akkor a társadalom talán reménykedhet abban, hogy, mondjuk, a könnyűdrogok büntetendősége körüli vitában lehetséges lesz ésszerű kompromisszumokat találni. Mindenesetre, ha majd valahol zátonyra futna a vita, a tévécsatornák nem lesznek restek előhúzni a beavatási felvételt, ahol "még úgy látszott, hogy...", vagy ahol "már akkor is látszott, hogy...".
Persze, amíg lemegy a 63 (9 kormánytag × 7 frakció) csattanás, az idősebb képviselők nagy része inkább rezignáltan csóválja a fejét: komolytalan dolog ez! Ők nem ehhez szoktak. Viszont ők nincsenek is túl sokan! Most, hogy az országgyűlési babérokra törő pártok minden ciklus végén automatikusan megszűnnek és újak alakulnak, az idősebb generáció valamivel kevésbé szívesen megy el képviselőnek. Túl macerás. Az EU is minden fórumon megmosolyogta az új magyar módit, de végül széttárta a kezét: belügy! A Furcsa ciklus által hozott játékszabályok megújították a kétes emlékű Nemzeti Konzultációt, amelynek keretében immár a választásokhoz közeledve minden nagykorú polgár kitölthet egy – állítólag – tudományosan összeállított és kétharmadba bástyázott kérdőívet egy nagy rakás közéleti kérdésről, amiből aztán klaszteranalízissel képeznek (legalább 3, legfeljebb 8) hozzávetőleges véleményközösséget. Ezekbe mint pártokba lehet aztán jelentkezni, s ott tisztséget vállalni, programtervet fabrikálni, pártlistára tolakodni stb. Így már nemcsak lehetséges, hogy a párthovatartozása alapján egy politikus az évek során meggondolja magát, hanem egyenesen megkerülhetetlen. Persze, az ilyesmi korábban is előfordult, csak akkor a megváltozó, de a változást mindenáron tagadó pártvezérek olykor tovább cipelték a hátukon az azonos elnevezésű, de közben magukból kifordult pártokat is, a választók számára átláthatatlan helyzetet teremtve. Mégis, az a néhány vén róka, aki az önnön mozdíthatatlanságát maga is elhitte, de azért az új körülmények közt is próbát tesz, most nosztalgiával gondol az évtizedes párttörténelem által egykor nyújtott háttér valamelyes stabilitására. Ez az egész cirkusz nem lenne, ha nincs a koronavírus öt hulláma, az egészségügyi sztrájkok, a gazdaság mélyrepülése, az elszálló infláció... Az akkori kormányerők jobbnak látták maguktól visszalépni, mielőtt a mindenféle értelemben megszorult embereknek már csak a hibások, s nem az absztrakt hibák felkutatására marad energiájuk. Ilyen, abszurd helyzetben tudott az abszurd humorával kampányoló párt választást nyerni.
Már Cicapárt sincs, hiszen a saját szabályuk értelmében ők is feloszlottak. Egykori vezetőjük a leköszönő, ügyvezető kormány fejeként épp illetlen (vagy persze: hagyományteremtő) hahotázással nyugtázza a fakanalazást mint a párt utolsó, a sírból is kihallatszódó poénját, jelentős arcpirulást okozva a magukat sziklaszilárdnak gondoló érintettekben is. "Kell ez" – gondolja. Ahogy az egyik utolsó sajtótájékoztatójukon kifejtették, a liturgiának csapatépítő funkciója is van. Micsoda dolog az, hogy egy tusfürdőket gyártó multicég dolgozói fél évente bolondozhatnak csapatépítő tréningeken, az ország legfontosabb vállalkozása, a közügyek vitele pedig olyan munkatársakra épít, akik beleszoknak, hogy a többi részlegben csak az ellenséget látják? Annak a sajtótájékoztatónak amúgy egy másik újítás is a témája volt, ami jóval jelentősebb, de kisebb figyelmet kapott. Ha miniszterek elfenekelését nézhetjük, kit érdekelnek a népi ombudsmanok? Néhány politikai elemző terelésnek látja a beavatást, és talán igazuk van. Talán az Ötlábú Cicák egy lángelméjű pszichohistorikusa jószándékú manipulációt vetett be, nehogy bárki elgáncsolja a nagyobbik, minden ülésnapot meghatározó reformot. Vagy talán csak véletlen szerencse, hogy az idő tájt a gépiessé satnyult sajtó és a meggyötört közvélemény inkább a teátrálisabb témára volt vevő...
A lényeg: miután a fakanál két végén elhelyezkedők ismét elfoglalták ülőhelyeiket, helyére sétált a két népi ombudsman a helyetteseik és a tanácsadóik kíséretében. A tájékozatlan szemlélődő könnyen összecserélhette volna a magabiztosan mosolygó tanácsadókat az elegáns ruhájukban feszengő tulajdonképpeni főszereplőkkel, és ez egyáltalán nem véletlen. A jogszabály alapján a népi ombudsman intézményét egy férfi és egy nő tölti be (egy férfi és egy női helyettessel), akiket a választásra jogosult, és más közjogi tisztet be nem töltők közül választanak ki egy bonyolult pontrendszer alapján. A jelölést persze nem kötelező elfogadni, az egy egyszeri, mérsékelt szabálysértési bírság befizetésével elutasítható, és akkor helyébe léphet a következő az alkalmassági listán. A tisztség kicsit hasonlít az Amerikában szokásos bírósági esküdtekére. Ám népi ombudsman az lehet, aki az időnként kötelezően kitöltendő teszt eredménye szerint épp 100 pontos IQ-val rendelkezik. És azért kell férfi és nő is, hogy az ismert legalapvetőbb dimenzióban a különféle mentalitások legtipikusabbjai képviselve legyenek. Az ő feladatuk nem kicsi, és ennek megfelelően a miniszterelnökével megegyező javadalmazásban részesülnek. Ez persze jelentős vonzerő, de ki tudja, hogy a most kezét tördelő ombudsman (és ombudswoman) beleszokik-e a feladatba és viszi-e azt a megengedett 4 hónapig, vagy már két hét múlva átadja posztját a helyettesének? Tanácsadókat ugyan kizárólag tudományos fokozattal rendelkezők közül választhatnak, akik majd segítenek nekik, de ők maguk így is a nemzet igáslovai lesznek. Minden törvényjavaslat, minden felszólalás, minden interpelláció után feléjük fordul majd a figyelem. Az ő feladatuk lesz minden közlés megértése, a közlőknek (képviselőknek, parlamenti bizottságoknak, minisztereknek stb.) pedig ezentúl különös feladatuk lesz a mondandójuk megértetése – még velük is, azaz pont velük. A Cicák elképzelése szerint egy jó jogszabályt a mögöttes érvrendszerrel együtt egy átlagembernek is meg kell tudnia érteni, épp ezért érdemes a szűrőt – egy piciny mintát a polgárok tömegéből – már a folyamat elején felállítani. De coachként is értelmezhetők, akik segítenek a törvényhozásnak letisztultabban működni. A siker érdekében persze muszáj az irdatlan mennyiségű és szerteágazó információmennyiséget megfelelően csomagolni. Erre szolgál a hatalmas kivetítő, a képviselők pedig jobban teszik, ha elmélyednek a prezentációkészítés rejtelmeiben. A várakozások szerint az új rendszernek köszönhetően maguk a képviselők is tájékozottabbak lesznek az összes közügyben, valamint megtanulják, hogy ködösítéssel ne húzzák egymás drága idejét, hisz nem léphetnek tovább a szavazásra, amíg egy népi ombudsman bármibe is belekérdez (a törvényhozásban közmondásból a "lassan járj" rész biztosnak tűnik; a "tovább érsz" majd még elválik...). Ki tudja, talán néhány előterjesztő a saját érvei gyengeségeire is rádöbben majd... A parlamenti közvetítések reneszánsza is ez, mert amíg korábban egy parlamenti szavazást a láthatatlan háttéralkuk érthetetlenné és érdektelenné tettek, addig holnaptól az átlagnéző csak magára vethet, ha valahol elvesztette a fonalat.
Most tehát bemutatkoznak az ombudsmanok, és otthonukban a nézők elégedetten nyugtázzák azok átlagosságát (sokkal jobb ez, mint a kezdettől fogva hamis reality-műsorokat bámulni), a képviselők pedig csendben jegyzetelik a hobbikat, hogy tudják, milyen témakörből meríthetnek majd szemléltető ábrákat a prezikben...
Az ülésnap hátralévő része kevesebb izgalmat tartogat, délben a sajtósok egyik fele már haza is ment. A nap végén aztán – mégiscsak az első nap – a képviselők zöme is kiárad a parlament épületéből. Konfettizónának a bejárat 50 méteres körzete számít, itt kell észnél lenni. No persze, nincs akkora veszély, amit csukott szájjal és készenlétben tartott szemhéjjal ne lehetne kivédeni, és ma még alig lézeng a téren a politikai aktivisták túlmozgásos fajtája. A zóna szélén álló bódéikkal az akkreditált konfettiárusok is némi garanciát jelentenek: aki itt vásárolt konfettivel dobálja meg a kiszemelt politikust, azt biztosan nem fenyegeti a más tárgyak esetében igen elrettentőnek beállított büntetési tétel. A bátrabbak persze máshol is vásárolnak, például a Cicák minden skatulyától elhatárolódó szellemi örökösei, akik valamilyen egzotikus színű vagy tarka konfettivel próbálják zavarba ejteni rajongásuk vagy épp frusztrációjuk tárgyát. Pedig mára már szinte minden állampolgár ismeri a rendőrlámpákra is emlékeztető nemzeti színkódokat. Piros: "Ácsi!". Fehér: "Ne lazsálj!". Zöld: "Csak így tovább!". A lazsálás várható gyakoriságáról egyelőre megoszlanak a szakértői vélemények. Egyesek szerint a felére csökkentett képviselő fizetés ehhez vezet. Mások szerint a világ legmotiválóbb munkahelye jöhetett most létre...
