Az emberiség felnőtt, sugallják vélt és valós mérföldköveink. Fukuyama 1992-es tézise szerint elértük a történelem végét, vagyis már semmi érdekes nem fog történni, legalábbis a nagyléptékű hatalmi viszonyok terén. A marxista történettudomány szerint az 1917-es oroszországi bolsevik forradalommal beköszöntött a "legújabb kor", mert hát "mi fontos is jöhetne még ez után?". A "Felvilágosodás" szó is arra utal, hogy túl vagyunk a legnagyobb minőségi ugráson, ami a világról való tudásunkat illeti. "Isten halott" – üdvözölte Nietzsche a nihilizmust, amelyben az ember felhagy az elképzelt transzcendens hatalmak által támasztott elvárások követésével, és ezzel kiérdemelten a saját lábára áll.

Más (ókori és modern) történelemszemléletek egy régi aranykorról (vagy édenkertről) beszélnek, amikor még az ember a természethez (vagy istenhez) közel volt, s azóta minden rosszabb, de legalábbis kaotikusabb, bonyolultabb lett.

De mi van, ha a vadászó-gyűjtögető életmódunk kb. kőkori csúcsának viszonylagos gondtalansága utáni bő 10 000 mozgalmas évet leginkább a kamaszkorhoz lehet hasonlítani? Mi van, ha mégis léteznek – ha nem is transzcendens, de – az embernél hatalmasabb erők, ám korlátozott eszméletünk csak ezek változatos félreismerésére, lázongó tagadására és intézményes ignorálására terjedt ki?

Nem mintha a kamaszkor egy fölösleges vagy simán átugorható kor volna. Macerás, az igaz, de talán szükséges fejlődési lépcső. Milyen szép is lenne, ha még egyéni életünkben beköszöntene az emberiség kamaszkorának vége, a valódi felnőttkor kezdete... Kár, hogy ez irányú óhajaink vajmi keveset érnek, de azért szerencsénk még lehet!

A szivárgás

2017-ben napvilágra került három videofelvétel UFO-król – a kifejezés eredeti értelmében: nem lehetett őket azonosítani. A felvételeket ("FLIR", "Gofast", "Gimbal") a haditengerészet rendszerei rögzítették 2004-ben és 2015-ben, infravörös és látható fény tartományban. Az esetnek súlyt adott, hogy az egyikről a média fősodra, a New York Times számolt be, forrásként a Pentagon UFO-kra szakosodott hivatalát, az Advanced Aerospace Threat Identification Program, AATIP-ot megadva. 2020-ban a Pentagon maga is megerősítette a felvételek eredetiségét, és közzétette azokat, mondván, hogy a szenzoraik képességeiről tulajdonképpen nem árulnak el semmi újat.

Két videóra az internet népe hamarosan meggyőző megoldásokat adott. Thunderf00t szerint a "Gofast" egy 2500 méteren repülő vadlúd, amelynek a külső tollai nyilván áthűlnek ezen a magasságon – ettől látszik hidegebb színben, és hát ettől jó egy szigetelés (videó). Mick West – talán pontosabban – 4km-es magasságot számított, és 60km/h-val sodródó meteorológiai léggömbre tippelt (egy ilyen léggömbre direkt radarvisszaverő elemet is tesznek, ami hihetőbbé teszi, hogy a hadiengerészet egyáltalán észrevette az UFO-t; videó). A Gimbal videón a környezeténél melegebbnek látszó, olykor elforduló elliptikus alakzatról szintén Mick West tolmácsolásában megtudhatjuk, hogy valószínűleg sugárhajtóműből kiáramló levegőt látunk, mely csak a kamerarendszer mozgása miatt látszik forogni (videó). A "FLIR" objektumáról egyelőre nem találtam prózai eredményre jutó elemzést, ráadásul az két pilóta meghökkentő elbeszélésével együtt értelmezendő. A rangidős David Fravor itt mesél az esetről.

Pár vizuális maszat még nem jelenti azt, hogy vendégeink jöttek. A weben jóval több és jobb felvétel is akad UFO-król (pl. itt), de kérdéses a valódiságuk. A Pentagon pecsétje és a pilóták vallomása már elgondolkodtatóbb.

A hiteles(nek tűnő) személyek és intézmények frontján robbant idén egy újabb hírbomba. David Grush, a légierő veteránja és volt hírszerző tiszt jelentést adott át a Kongresszusnak (az USA törvényhozása, mely a Szenátusból és a Képviselőházból áll) és a Hirszerzési Főfelügyelőnek (Intelligence Community Inspector General – ICIG), mely szerint titkos programok több ép és sérült nem emberi eredetű járművet őriznek és vizsgálnak, ám a demokratikus felügyeletet nélkülözve (cikk).

Információi a 2019-2021 közötti időszakból származnak, amikor két ügynökség (National Geospatial-Intelligence Agency – NGA és National Reconnaissance Office – NRO) képviseletében a Haditengerészet által vezetett Azonosítatlan Légi Jelenségek Munkacsoport (Unidentified Aerial Phenomena Task Force, UAPTF) megbízásából vizsgálatokat folytatott az UFO-k ügyében. Az UATPF jogutódja az AATIP, annak pedig jelenleg az All-domain Anomaly Resolution Office (AARO), amit magyarul pl. Haderő-közi Anomáliafeloldási Irodaként fordíthatunk, és mindezeket a Védelmi Minisztérium (Department of Defense, DoD, a köznyelvben: Pentagon) felügyeli. Grush maga nem látott idegen űrhajókat, de állítólag kihallgatott olyanokat, akik igen.

Grushra a média rendszeresen mint "whistleblower"-re hivatkozik, amire még nincs bevett magyar kifejezés. A Google szerint a jelentése "visszaélést feltáró személy", a Wikiszótár szerint pedig olyan (korábbi) közszolga, aki jogi vétségekről tájékoztatja a közvéleményt. A kifejezésről leginkább John Snowden juthat az eszünkbe, aki valóban teljesen nyilvánossá tett kínos titkosszolgálati dokumentumokat, amiért hazája (azaz annak vezetése/bürokráciája) azóta sem bocsátott meg neki. Grush ehhez képest csak olyan információkat közölt a médiával és ezáltal a kövéleménnyel, amire a Pentagon illetékeseitől (idén áprilisban) engedélyt kapott. A többit csak a Kongresszus megfelelő bizottságainak közli. Az általa hangoztatott visszaélés lényege nem az, hogy a közvélemény elől eltitkoltak dolgokat, hanem az, hogy az adófizetők pénzéből olyan programokat finanszíroztak, amelyek fölött a – csak részben indokolt – titkosság és bizonyos szervezési trükkök folytán megszűnt a demokratikus kontroll. 

Az állami szervek, ügynökségek útvesztőjében egészen követhetetlen, hogy ki kit ellenőrizhet, vagy hogyan békíthetők meg a nemzetbiztonság, az államháztartás és a közvélemény információkhoz való jogának szempontjai. A történet fontosabb szereplői azonban a közérdekű megfontolások helyett hatalmi harcokat sejtetnek. Ross Coulthart ausztrál oknyomozó újságíró arról számol be, hogy a hadiipari cégek, amelyekhez a lezuhant UFO-kból megszerzett idegen technológiák kutatását annak idején kiszervezték, fenyegetésekkel próbálják eltántorítani, aki a Kongresszusnál szeretne tanúvallomást tenni, miután a törvényhozás ilyen esetekre a korábban fogadott titoktartás megsértéséért egyébként jogszerű retorziók alól tavaly már direkt mentesítést adott. A tavaly ratifikált védelmi költségvetési törvényben meglepetésszerűen megjelent UFO-s (UAP-s) fejezetben rendelkeztek az AARO léttehozásáról is, ám Coulthart szerint ezt a Pentagon direkt alulfinanszírozza, és Sean Kirkpatrick, az AARO igazgatója szerint az érdemi vizsgálathoz szükséges jogosítványokkal sem látta el.

A következő, 2024. évre vonatkozó védelmi költségvetési terv törvénytervezetét elnézve a Kongresszus felvette a kesztyűt. Az 1546. szakaszban a finanszírozás megvonását helyezi kilátásba a rejtegetett programoktól, beleértve a szerződéses partnerek munkáját. E mellett a jelentési kötelezettségeken is szigorított.

A kongresszus Felügyelőbizottsága 2023 július 26-án tartja következő meghallgatását, amelyre azonban eddig csak 3 tanút, a már említett Grusht, Fravort és még egy pilótát, Ryan Graves-t tudta meghívni. Tim Burchett és képviselőtársai erről szóló sajtótájékoztatója nem rejti véka alá az eddigi vizsgálataik alatt szerzett frusztrációikat.

Az UFO témában aktív szenátorok és képviselők meglepő sajátossága, hogy mindkét pártból valóak, "bipartizán" kezdeményezésről van szó. Ez szükséges, bár nem feltétlenül elégséges feltétel, hogy a mai, polarizált világ pontosan egyik fele ne kezdjen el gúnyolódni. Amikor pl. a republikánus elköteleződésű médiaszemélyiség, Tucker Carlson napirendjére vette az UFO-k témáját, a baloldalra húzó Telex pártállásához tökéletesen illeszkedően értékelte ezt, eltekintve az eredeti sztori pártok feletti jellegétől. 

Burchett szerint a Pentagon még sosem került átvilágításra; eszközei 60%-áról nem tud elszámolni, évente 1 milliárd dollárt nyomtalanul tüntet el. Álszentnek tartja a kormányzati érvelést, hogy a közemberek ne volnának felkészülve a bizonyító erejű felvételek, dokumentumok megismerésére. (Mások megjegyzik, hogy a 20. század első felében a látszólagos marsi csatornák miatt közkeletű volt a marslakók létezésébe vetett hit, mégsem zuhantak az emberek egzisztenciális válságba.) Ugyanakkor a közjó nevében szólal fel, amikor azt mondja, ha olyan technológiákkal rendelkeznénk, mint amivel a feltételezett látogatóink idejöttek és itt röpködnek, akkor nem kellene az olaj miatt háborúzni, sem a környezetünket pusztítani. 

De ha igaz, hogy az USA ügynökségei és azok szerződött partnerei már az 1947-es roswelli incidens óta vizsgálnak roncsokat, vagy talán működő repülő csészealjakat, hogyhogy máig nem sikerült még visszafejteni e technológiákat?

E feltevésre alapozva akár a némiképp ellentmondásos (talán a távozása után besározott) Bob Lazar történetét is elfogadhatjuk, akire az elhíresült 51-es körzetben az 1980-as évek végén állítólag pont ilyen munkát bíztak. Csupán egyetlen közvetlen kollégáról számol be, akivel egy jármű energiaellátását és meghajtását kellett volna feltárniuk, s a feladat titkossága miatt nem lehetett munkakapcsolatuk olyanokkal, akik pl. anyagvizsgálatot végeztek. Eric Weinstein, aki matematikusként "Geometric Unity" nevű elméletével a fizika területére betörve versenyre kelt a húrelmélettel, úgy gondolja, látni lehetne, ha az idegen űrhajók visszafejtése az ország legjobb fizikusokból és a releváns egyetemek végzőseiből kellő létszámot elszívna, illetve valahol koncentrálna, ám ez utóbbira csak két bizonytalan tippet tud adni (podcast). Őt magát pedig állítólag megkeresik néha, hogy "majd" bevonnák mint kutatót, de ez rendre elmarad, amitől persze tovább gyanakszik, hogy ő is csak egy kormányzati dezinformációs program célpontja. 

Egyes becslések szerint a megszerzett UFO-kat vizsgáló titkos programokban ugyanannyi pénzt visz el a titkosság, mint az érdemi munka. Így a Kongresszus erőfeszítéseinek gazdasági értelme is van. Ha nem kell titkolni, hogy itt vannak az idegenek, vagy hogy az USA elkötötte pár járgányukat, vagy hogy nagyjából hány ember dolgozik rajtuk, csak azt, hogy pontosan ki és hol, azzal dollárszázmilliókat és az eddiginél sokkal jobb szervezési megoldásokat lehet a szükséges tudományos és mérnöki munkákra összpontosítani.

Talán a nagy lobbierejű hadiipari óriásvállalatok sem képviselnek egységes álláspontot a kérdésben. A nyilvánosság mellett állhatnak, akiknek nem jutott konc, vagy akik ráébredtek, hogy a jelen környezetben nem tudnak vele mit kezdeni. Lehetséges, hogy a jobb PR reményében is stratégiát váltottak, legalábbis erre enged következtetni Tom DeLonge története. DeLonge a Blink-182 rockegyüttes frontembereként lett híres, de 2015-től már minden energiájával az UFO-k témáját kutatta. Hátteréhez híven úgy gondolta, a popkultúrán keresztül az amerikai társadalom, különösen a fiatalabb generáció fokozatosan befogadhatná az UFO-jelenségek valóságát. A lázadó szellemű ufológusokkal szemben a kormányzat és a hadsereg vezetőit meggyőzve, velük koordinálva képzelte el a folyamatot, sőt elsőként a Lockheed Martin céggel, annak is a kísérleti fejlesztésekre szakosodott leányvállalatának, a (Burchett képviselő által olykor fájó hangon említett) Skunk Works vezetőivel vette fel először a kapcsolatot (videó). A kapcsolataitól többek között olyan értesülést is szerzett, mi szerint a hidegháború évei során az idegenek atomháborút próbáltak kiprovokálni. Vajon hitelt adhatunk ennek? Veszélyben voltunk és vagyunk? Vagy "csak" teszteltek minket? Vagy a titkolózással és tagadással nem kevés szemtanú életébe gázoló kormányzat ilyen félelemkeltéssel próbálja visszaszerezni a polgárok bizalmát? A spekulációkat félretéve tény, hogy DeLonge 2017-ben To the Stars Academy (TTSA) néven nonprofit céget alapított egy volt CIA tiszttel, a kormányzat megbízásából korábban parapszichológiai kutatásokat vezető Hal Puthoff-fal és az – AARO előd – AATIP-et vezető Luis Elizondoval együtt. Valószínűleg Elizondo szivárogtatta ki először a fentebb említett három videót a távozása idején, pont a TTSA-nak, és ez lehet a magyarázat arra, hogy a Pentagon később nem erősítette meg, hogy egyáltalán az AATIP vezetőjeként dolgozott volna nekik. A cég állítólag egy idegen jármű töredékének boldog birtokosa, valamint kutatás-fejlesztési megbízást kapott a hadseregtől a tudomány egyes határterületein.

Az is lehet, hogy a nagy hadi/repülőgépipari cégek mégiscsak tudtak már sikereket elérni az idegen technológiák visszafejtésében, biztosítottnak vélik a technológiai előnyüket, ezért nem ragaszkodnak foggal-körömmel a nagy titok megőrzéséhez. Eric Weinstein és Hal Puthoff értelmezésében (videó) az UFO-szerű közlekedés (hatalmas sebességek és – a pilóták által túlélhető! – gyorsulás, űr/lég/víz határok akadálytalan átlépése) csak olyan fizikára alapulva elképzelhető, amely annyira meghaladja az einsteinit, mint az a newtonit. Több tér- (és idő-?) dimenzió és a sötét anyag kezelése, antigravitáció... A korábban bennfentes Puthoff szerint a hadiipar rendelkezik olyan fizikai ismeretekkel, amivel a civil tudományos közösség nem. Véleményét egyes, a Haditengerészet által az információs szabadság törvény alapján nyilvánosságra hozott dokumentumok is megerősítik. Ha beleolvasunk pl. az inerciális tömeget csökkentő eszköz, vagy magas frekvenciájú gravitációshullám-generátor témájú, 2016-2018 között született dokumentumokba, azt találjuk, hogy anonimizált aktorok népszerűsítenek új fizikán alapuló koncepciókat hadi célokra, ezekre szabadalmat kérnek és kapnak, illetve pénzt kérnek a prototípus fejlesztéséhez. A szabadalmak jogi státuszáról is csatoltak ismertetőket, amiből az látszik, hogy a kormányzati finanszírozásal létrejött szabadalmak a kormányzatot illetik, vagy ha erről lemondana, akkor is korlátlan felhasználási jogot szerez rá. A Védelmi Hírszerzési Ügynökség hasonló közzétételi oldalán pedig olyan, magasröptű, de lényegretörő elméleti fizikai tanulmányok (Defense Intelligence Reference Document – DIRD) szerepelnek már 2010-ből, mint "Átjárható féreglyukak, csillagkapuk és negatív energia", vagy "A szupravezetők szerepe a gravitációkutatásban". Kamuprojektek, haveri tanulmányok? Vagy ne legyünk ennyire magyarok? :-\

Végül a jelen, nem teljesen pontosan tervezett időzítés mellett szólhat az is, hogy az UFO-kkal kapcsolatos akár valós, akár behazudott ismeretek lebegtetését az USA aduként szembehelyezheti Putyin időnkénti atomfenyegetésével.

Mégis, mire számíthatunk?

Ha egyetlen idegen faj ittlétéről meggyőző bizonyítékunk volna, úgy a második ... többedik faj jelenlétére, vagy más civilizációk távoli létezésére utaló nyomokat is rögtön komolyabban kéne venni. De ez fordítva is igaz: ha felfedezünk távoli, közvetett bizonyítékokat, akár az élet kialakulására vonakozóan is, az valószínűbbé teszi, hogy az ajtónkon hallott kopogást sem csak képzeltük.

Ami az alapfeltevéseink beárazását illeti, pár éve például felmerült, hogy a Földünkhöz legközelebbi bolygón, az élhetetlenül forró felszínű Vénusz felső légkörében is lehet élet, a sok százmillió éve elszabadult üvegházhatást megelőzően kialakult ökoszisztéma maradványai. A légkörben látott foszfin ugyanis olyan vegyület, amelynek a természetben eddig csak biológiai szintézisét figyeltük meg. Az évtizedek során a Naprendszer nagybolygóinak egyre több holdjáról tudtuk meg, hogy vízjég felszínnel és alatta valószínűleg vízóceánnal rendelkeznek. A Szaturnusz Enceladus holdján idén a foszforral az utolsó elemet is kimutattuk, amit a földi élet kapcsán biogén elemként ismerünk. Ami az exobolygókat illeti, egyre többet fedezünk fel, köztük egyre többet a lakhatónak vélt zónában, és a JWST űrtávcsőnek köszönhetően egyre több érdekes adatra számíthatunk ezekről (ld. pl. a tőlünk mindössze 41 fényévre elhelyezkedő Trappist rendszert – videó). Ha kicsit messzebbre nézünk, 2015-ben Tabetha S. Boyajian olyan anomáliákat fedezett fel egy 1500 fényévre lévő csillagon (KIC 8462852), amelyekre még nem született kielégítő természetes magyarázat, ellenben mesterséges okok is elképzelhetők. A felfedezés óta Tabby's/Boyajian's Star-ként is hivatkozott csillag körül eredetileg bolygókat kerestek, melyek – szerencsés szögből nézve – áthaladásukkal elhalványítanák a csillag fényét. A bevett módszer itt érdekes eredményekhez vezetett. A mért elhalványulások sokszor jelentősen nagyobbak a megszokottnál (ami a Földnél ezerszer nagyobb objektumot sejtet), máskor kisebbek, rendszertelenek (vagy ellenkezőleg, – egyelőre kevés adatra építve – épp hogy sajátos periodicitást mutatnak), a nagy elhalványulások aszimmetrikusak (mintha egy nagy háromszög haladna át). Ráadásul a legkorábbi mérésekhez képest a csillag átlagos fényereje csökkenő tendenciát mutat, mintha egyre több vagy nagyobb objektumok takarnák ki. A por vagy törmelékek esete pedig kizárható, mert azt felmelegítené a csillag, és sugározna az infravörös tartományban – de nem teszi. Egy 2021-es tanulmány pedig talált 15 hasonló csillagot (mind F vagy G osztályú), amelyek zöme (Tabby csillagával együtt) egy kb. 1500 fényév átmérőjű körön belül található. Ha kontrollcsoportként több csillag ilyetén megfigyelése lezajlik a 87000 fényév átmérőjű Tejútban, és a csoportosulás valósnak bizonyul, az eléggé valószínűvé teszi, hogy egy terjeszkedő civilizáció megastruktúráit látjuk.

Na és milyen formában léphetnek velünk kapcsolatba a galaxisunk esetleges társbérlői? Avi Loeb harvardi csillagász rámutat, hogy az emberiség az épp csak hogy elkezdődött űrkorszakában már 5 szondát eljuttatott a Naprendszeren kívülre. Ha egy hasonló fejlettségű civilizáció akár csak pár száz évig is fennmarad, számos szondát indíthat el sokkal célzottabban is, melyek aztán túlélik a feladót, s hosszú idő alatt bejárnak csillagrendszereket, automata rendszereikkel, és esetleges replikációs képességeikkel a lakható övezetek felé orientálódva. Az általa alapított Galileo Project mesterséges objektumokat próbál megtalálni a légkörben, a Föld közelében és a Naprendszerben. A 2017-ben fölfedezett csillagközi aszteroida, az Oumuamua pályamozgásáról mások is megállapították, hogy a gravitációs pályától eltért, rendellenes gyorsulást mutatott. Loeb érvelése szerint az objektum méretei, sűrűsége kizárják az üstököscsóvára alapuló gyorsulást, viselkedése leginkább egy korábban az űrben elkallódott, majd megtalált rakétafokozatéra emlékeztet. Loeb Pápua Új-Guinea partjainál az óceáni aljzatot is átfésülte egy mágneses szánnal, ahol egy sebessége folytán csillagközi eredetűnek minősíthető, a légkörben felrobbant meteorit maradványait kereste. A meteor gyanúsan sokáig bírta a robbanásig, a fellelt maradványok pedig egyedülálló összetételt mutattak: a természetes ércekkel ellentétben épp úgy hiányzott belőlük a kobalt, mint ahogy az acélból mi is száműzzük azt a jobb anyagminőség érdekében (videó).

Az élet tehát gyakoribb jelenségnek bizonyulhat, mint azt korábban becsültük. De el kell ismerni, hogy a távoli civilizációkhoz képest az esetleges látogatóink – pont a látogatásuk ténye miatt – hatalmas fejlettségi előnnyel rendelkezhetnek. Számukra a távolság talán nem akadály. Lehet, hogy távoli fényévekről nem egyszer kell nagy nehezen ideutazniuk és bázist kialakítaniuk, hogy valameddig itt lehessenek, hanem akár ingázhatnak is. De az is lehet, hogy észrevétlenül, ajtók nélkül tudnak ki-bejárni tenger és/vagy föld alatti bázisaikba. Ha szabadon utazhatnak, akkor számtalan galaxis rendelkezésükre állhat a terjeszkedéshez, nem szükséges olyan területért vagy más erőforrásért versengeniük, amelyre bárki más már igényt tart. Ez azzal az elképzeléssel is egybecsengene, hogy megjelenésük jóval a 20. század előttre volna tehető; nem érdemes tőlük agressziótól félnünk, mert az már rég bekövetkezett volna. Az emberi történelemben számos feljegyzés értelmezhető mai szóval UFO-észlelésnek, akár egyes vallások jelenései is. 

Ami újdonság lehet a történelmünkben, az az a pillanat volna, amikor a világ népessége (Amerikát követve) globálisan "észreveszi" az UFO-kat. Lehet, hogy ez jelenti azt az érettségi fokot, amikor a látogatóink érdemesnek találnak minket a hivatalos kapcsolatfelvételre? Július 26-án – mint a történet többi jelzőkövénél – (bár egymástól nem mindig jól elkülöníthető, de) elitista és közjó-centrikus erők csapnak össze egymással. Fontosabb-e az USA polgárainak tisztán látása, mint a hadiipari cégek részvényárfolyamának biztonsága? Fontosabb-e az USA hegemóniája, mint a világ teljes népességének jóléte az esetleg megkapható/eltanulható technológiákból? 

Persze, ezek mind fontosak, csak ésszerű kompromisszumokra van szükség. Mi van, ha Kína ráébred, hogy az USA technológiai és katonai előnye a belátható időben csak növekedhet, ezért az utolsó pillanatban megelőző csapást mérne riválisára? Mi van, ha tényleg leszállnak az UFO-k mindenfelé, szépen bemutatkoznak, és bárkit elvisznek egy körre? Ha jövőre a nyíregyházi óvónők a Tau Cetin fognak nyaralni, miből élnek majd meg a balatoni lángososok? Hogyan tartható fenn a világgazdaság, ha bármely fejlesztési vagy egyéb beruházásról kiderülhet, hogy az idegenek materiális vagy tudásbeli ajándékai miatt az bármikor elértéktelenedhet? Hogyan lehet politizálni, ha elmúlt a boldog(?) tudatlanság, mert a vezetőink tudják, hogy fentről bármikor leszólhatnak, hogy "az úgy nem oké"? Vagy: nem okoz-e frusztrációt, sőt depressziót, ha már tudjuk, hogy nálunk hatalmasabb és bölcsebb lények vannak a közelünkben, ám azok továbbra is bölcsen a be nem (vagy alig) avatkozás politikáját folytatják? (Ugyanakkor így képzelhető el egy galaxisban különböző fejlettségű civilizációk együtt létezése, ahol a kontaktus nem eredményez azonnal kohéziót is.) Egyáltalán milyen társadalmi berendezkedéssel bírhatnak az idegenek? Náluk is van pl. olyan, hogy közbeszerzés? Kapitalisták? Néha korruptak ők is? Vezetnek részegen? Használnak-e mesterséges intelligenciát – vagy esetleg fordítva? Vagy már rég megoldottak minden olyan társadalmi problémát, amelyekkel mi ma küzdünk? Átültethetők-e a megoldásaik? Hogyan viszonyulnak más, hozzájuk hasonlóan fejlett fajokhoz? Milyen a külpolitikájuk? Van-e a nemzetközi jog mintájára civilizációközi jog, amelynek már mi is az alanyai vagyunk, anélkül, hogy tudnánk róla? 

Eddigi ismereteinkből némi statisztikai számítással fel lehet vázolni néhány szcenáriót a civilizációk valószínű viselkedéséről. Spoilerek nélkül álljon itt egy ajánló Robin Hanson és John Michael Godier tartalmas beszélgetéséről a témában (igaz, Hanson alapfeltevéseibe nem épültek be a távoli élet ellenőrzendő nyomaira utaló, fentebb említett információk, pl. Tabby's Star). 

Végül egy csipetnyi Földhöz ragadtság

Mi van, ha a civilizációnk még nem érett, csak véletlenül megy át a vizsgán, és ezért rosszul fogadjuk majd a változást? Véletlen körülmény például, hogy Oroszország épp háborúzik Ukrajnával, az USA százmilliárdokkal segíti az utóbbit, s ettől még feltűnőbbek a titkos védelmi kiadások, amelyekre a Kongresszus ráugrott. Meglepően demokratikus projektje szöges ellentétben áll a világtrendekkel; az USA demokráciadeficitje is növekszik, amit fémjeleznek pl. a középosztály lecsúszása, az egyre gátlástalanabb lobbitevékenység, a jövő felélése pénzügyi és környezeti értelemben és a társadalmi szolidaritás csökkenése. És mi van, ha nem is lesz valódi változás? A blog nevéhez híven alább egy olyan összeesküvéselméletszerűséget vázolok, amely a fenti "ébredéshez" képest a "visszaalvást" képviseli :)

Amikor egy UFO legalábbis egy járművet takar, a megoldást 3 további részre szokták osztani: saját titkos fejlesztés, más nagyhatalmak eszköze, vagy egyéb. Az egyéb alatt pedig általában földönkívülieket értünk. Ugyanakkor David Grush is csak a "nem emberi eredet" kifejezést használja, semmi konkrétabbat. Mi van, ha az idegenek ugyanúgy otthon vannak a bolygón, mint mi, csak egy korábbi földtörténeti kor szülöttei? 

Legeslegelső konteóm főbb pontjai:

• Ha az emberek miatt volnának itt, már beszélgetnénk velük. Tehát az erőforrások miatt vannak itt.
• A Föld erőforrásai (klíma, levegő, víz, ásványok) leginkább azoknak hasznosak, akiknek itt van az otthona. Kicsi a valószínűsége, hogy egy máshol kifejlődött faj jól érezné magát itt. Számára mérgező lehet a légkör, mérgezők vagy emészthetetlenek lehetnek a táplálékforrások. Mindkét oldal számára invazívvá válhat bármely mikroorganizmus a másik oldalról. Tehát az idegen faj nem lehet más, mint olyan, aki eleve itthon van. Így viszont nincs gondjuk az emberi élelmekkel; az időnként felbukkanó marhacsonkítási esetek magyarázata is egyszerű: ínyencségre vágynak.
• Érdeklődést tanúsítanak a nukleáris eszközeink iránt. De nem káoszt akarnak, hanem biztonságot. Nekik sem hiányzik háttérsugárzás, nukleáris tél vagy környezetpusztulás.
• Fejlett a technológiájuk, de nem tudják úgy manipulálni a téridőt, hogy utazásaikban meghaladják a fénysebességet, mert ez nem is lehetséges. A fénysebességet viszont megközelítik utazásaik során, amelyeket alapvetően nem térbeli, hanem időbeli távolságok áthidalására használnak, azaz mindig visszatérnek a Földre, de más-más korba. Kihasználják az idődilatáció jelenségét, tehát a saját jövőjükbe utaznak.
• Az időutazás révén az idegen népesség nem térben, hanem időben oszlik el. Így egyszerre nem tartózkodnak sokan a Földön. Ez is megkönnyíti, hogy számunkra viszonylag észrevétlenek maradjanak. Másrészt hamarabb itt voltak, mint mi, kialakíthattak jól elrejthető búvóhelyeket, álcázási technikákat stb.
• Civilizációjuk elég régi ahhoz, hogy az eredeti épített örökségük már fellelhetetlen legyen. Az ún. Sziluri hipotézisnek megfelelően a jelenlétükre jóforrmán csak a mesterséges klimatikus változások nyomaiból következtethetünk.
• Valószínű eredetük 55 millió évvel ez előttre tehető, talán egy kései dinoszauruszfaj vált intelligenssé. Ezzel összecseng a modern emberi mitológiák némelyikében megjelenő "gyíkemberek" gondolata :-P
• Ez a Paleocén-Eocén hőmérsékleti maximum (PETM) időszaka. Ekkor egy 20-50 ezer éves, 5-8 °C-ot kitevő globális felmelegedés zajlott le nem teljesen értett okokból. Talán a faj civilizációjában az emberekéhez hasonló (bár lassabban kibontakozó) klímaválság zajlott le, ami teljes összeomláshoz, kihaláshoz vezetett. Ugyanakkor egy szűk elitréteg számára menekülőutat jelentettek a relativisztikus sebességükkel az utasokat a jövőbe repítő űrhajók. A földtörténeti kor nyomán nevezzük hát el a faj képviselőit "petméknek".
• 54 millió éve is volt egy felmelegedés, az Eocén hőmérsékleti maximum (ETM-2). Eddigre megtörténhetett, hogy az elit visszaérkezzen egy megtisztult, újra egyensúlyba került bioszférába, a népesség újra beterítse a Földet, majd elkövesse ugyanazokat a hibákat, mint először. A második exodus már valamivel szervezettebb volt, a túlélők azóta turnusokba osztva lakják a Földet.
• A petmék valójában nem oldották meg azokat a társadalmi, gazdasági, fenntarthatósági problémákat, amelyekkel jelenleg az emberek küzdenek, hanem csak megkerülték őket. Létük nem mond ellent annak a feltételezésnek, hogy ezek a problémák voltaképpen megoldhatatlanok. Ők is hajlamosak pazarolni, szemetelni, könyökölni, verekedni, csalni stb., amikor nem figyelik őket.
• Amikor találkoztak az állatvilágból szintén kiemelkedő emberi fajjal, felfigyeltek rá. Szórakoztatta őket. Az idők folyamán nyilvánvalóan sok biológus és... nos... antropológus petme a homo sapiensből doktorált... Azon túl, hogy mint értelmes lényeket, nem volt szándékukban megölni minket, nem voltak különösebb erkölcsi skrupulusaik társadalmi kísérleteket végezni velünk. Ráadásul ezek a gonoszkodás és a jótékony közbeavatkozás közti széles skálán mozogtak. Nem véletlen, hogy hiedelmeinkben egyaránt előfordulnak démonok, jótündérek és égő csipkebokrok. Mivel technológialiag már mi is fejlődtünk, és kezdünk veszélyessé válni, óvatosságból egyre inkább rejtőzködnek. Történelmi örökségük miatt egyáltalán nem tartják visszásnak azt a helyzetet, hogy jelenleg csak az emberiség egy szűk elitrétege van tisztában a létezésükkel. Előfordul, hogy kisebb alkukat is kötnek velük, csak a saját hasznukra gondolva. Nekik nem probléma, ha az emberiség is elbukik, menekülőút nélkül. Ők bármikor leléphetnek néhány száz évre, amíg újra tiszta nem lesz a levegő...

Hát... remélem, az emberiség felnőttkora mégis inkább valami menőbb szomszédok közt telik majd ;-) 

Bejelentés időpontja:

kb. 2018*

Platform:

Android

Reprodukálás lépései:

Indíts el egy appot, majd várj és közben használd az eszközt másra is.

Tapasztalt működés:

Az app egy idő után magától bezáródik. 

Elvárt működés:

Az app nem záródik be magától, amíg én be nem zárom.

Súlyosság:

Közepes

Megjegyzés:

Mobiltelefonom azon algoritmusain akadok fenn sokadjára, melyek eldöntik, bezárjanak-e egy háttérben futó alkalmazást. (Egy épp előtérben lévő app váratlan bezáródása más algoritmusokon múlik. Legalábbis egyelőre.) Az alapelvet a következőképp sejtem: "Ha már kevés a szabad memória, csukd be a legrégebb óta nem használt appot!" Ez kiegészülhet annak figyelembe vételével, hogy az app mennyire sok memóriát foglal (nyerünk-e érdemlegeset a bezárásával), illetve mennyire állítja magáról, hogy ő bizony nagyon fontos app. Ez utóbbi persze nem lehet túl megbízható adat: az appfejlesztők – a felhasználók figyelméért és pozitív ítéletéért egymással folytatott versenyben – mind arra motiváltak, hogy épp ezt az állítást programozzák be a termékükbe.

Mit veszít a user? Egyrészt időt, míg újra elindítja az appot és azon belül odanavigál, ahol járt. Másrészt adatot: elvész a beírt szöveg, a kalkuláció, vagy a játékállás. Ezek pótlása is sok idő, vagy épp lehetetlen.

Amivel szinte minden nap kezdetén szembesülök: szükségem volna időjárás-előrejelzésre és BKV-menetrendre, de amíg én aludtam, az appjaik bezárultak. Aztán vagy van türelmem újra elindítani őket, vagy nem, kockáztatva megázást és járatok lekésését...

Ezek az algoritmusok valószínűleg nem értesültek az univerzumban fel-felbukkanó ciklikusságról. Ha pl. megnéztem, hogy milyen időjárás várható, akkor annak a valószínűsége, hogy újra megnézném, csak kb. fél napon át csökken, majd újra növekszik! Hasonlóan viselkedhet a közlekedési vagy a műsorinformációk iránti igény. Távolsági járatok menetrendje talán inkább hetente válik érdekessé, hacsak a szerencsétlen user nem messziről ingázik naponta.

Na igen, mi legyen a kivételekkel, illetve mennyire lehet/legyen okos egy algoritmus? A trendek a további okosítás felé mutatnak, és akkor talán már csak a rendszertelenül vagy spontánul élőknek lesz rossz. Vagy azoknak, akiknek az életében a véletlen szerepet játszik... vagyis mindenkinek... legalább néha.

Én inkább egy ellenforradalmi megközelítés híve vagyok: "Több kontrollt a felhasználónak!" Állíthassa be könnyen (akár gyakran is), hogy mely appok futását mennyire engedi megszakítani. Ha belegondolunk, PC-n durva hibának számít, ha egy alkalmazás csak úgy, magától bezárul. Egyáltalán hol, mikor, miért veszett el a felhasználói kontroll?

Az egyik válasz az ergonómiában rejlhet: a mobilok kapacitása nem tart lépést a terheléssel, és a gyártók az automatikus leállításokkal próbálják megelőzni, hogy olyan, létfontosságú funkciók, mint a telefonálás, ellehetetlenüljenek. De ez még nem ok, hogy a user általában, a szabad kapacitás egy részével ne gazdálkodhasson szabadon.

Valójában – Androidon, de talán az i-világban is – létezik funkció az appok priorizálására. A probléma "csak" annyi, hogy ez csak rendszergazdai jogosultság mellett hozzáférhető. Ez utóbbit viszont annyira körülményes (vagy olykor lehetetlen) beállítani, hogy a legtöbb user számára nem lesz adottság. Ennek megint csak van egy "píszí" oka, meg egy másik...

Részint a túl szabadon "garázdálkodó" felhasználók beengedhetnek a készülékükre, majd elterjeszthetnek kártékony kódokat. S lehet úgy érvelni, hogy a telefonok vírusai nemcsak az interneten, de a mobiltávközlésben is fennakadásokat okozhatnak, ami kevéssé tolerálható. A másik ok valószínűleg az, hogy a fájlrendszer valódi birtoklása megkönnyíti a feltört appok használatát, ami viszont felboríthatja a kapcsolódó üzleti modellt, ahol az "ingyenes" appok csak az idődet és nyugalom-egységeidet rabolják a reklámjaikkal – amíg meg nem vásárlod őket.

És ha csak kikerülne az app-priorizálási funkció (vagy annak egy része) "mezei" felhasználói jogosultsági körbe? Vajon ez is réseket ütne az üzleti modellen? Talán az a "baj", hogy ez nem teljesen választható el programok vagy programrészek felhasználói leállításának lehetőségétől, aki nyilván az őt irritáló dolgoktól szeretne megszabadulni... Vagy mégis elválasztható, csak még senki nem adott, illetve kapott elég pénzt azért, hogy ez megvalósuljon. A közgazdaságtan ismeri a valós, ám kielégítetlen fogyasztói igények jelenségét...

Most mindenesetre fölvetettem azt a bosszantó gondolatot, hogy végső soron néha azért késünk el, majd ázunk agyon, hogy több reklámot lehessen az arcunkba tolni. Ha elég embert zavar, egyszer akár még itt is összeérhet a kereslet és a kínálat... 

És hogy hol van itt a visszaalvás? Nos, hát amikor a magukban rendszeresen fortyogó felhasználók (mert hogy szerintem nem vagyok ezzel egyedül) telepatikusan csuklásra ingerlik a megoldásszállítókat, akik erre az igen költséghatékony tétlenséggel válaszolnak, amit úgy is lehetne fogalmazni, hogy "Örvendezz, júzer, mert ez a fícsör éretted van!" – na, pont ekkor adekvát reakciónak tűnik, ha a másik oldalunkra fordulunk.

A ülésterem zsongott. Az országgyűlés alakuló ülésszaka kezdődik pár perc múlva, és a képviselők – többségében újoncok – az izgatottság komótos, reggeli változatában végezték nyakuk bemelegítését, ahogy felváltva digitális jegyzeteikbe, kávéscsészéjükbe vagy a tágabb külvilágba bámultak. Sokan a padszomszédjaikkal beszélték meg a terem újdonságait: a népi ombudsmanok sebtében összetákolt, és ezért kissé stílusidegen pódiumát, vagy a hatalmas kivetítőt, amelyre a pódiumon kívül igazából csak a patkó közepéről nyílt tökéletes kilátás, örülhetnek tehát a mindenkori második legnagyobb párt küldöttei... Néhányan pedig, merő figyelmességből, épp egy mellettük ülő képviselőnő hajából segítettek kiszedni a maradék konfettit, amikor a korelnök felbukkant a pulpituson és végre beindította a gépezetet.

A házelnök és a többi tisztviselő megválasztása a szokásos módon zajlott és nem hozott meglepetéseket; ez jó alkalom volt arra, hogy a liberálisabban érkező nebulók kicsit elvessék az éhüket a büféből származó pogácsával. A bizottságok délutáni megalakítása elé azonban – némiképp talán logikátlanul és hatásvadász módon – befurakodtak az új programpontok. Az előző, közismert nevén "Furcsa" ciklusban módosított országgyűlési törvény nyomán nemsokára a kormány beavatása, majd az ombudsmani bemutatkozások következnek.

A karzatról kamerázó sajtó és a kuncogással hadakozó képviselők figyelmének kereszttüzében lassan középre somfordálnak hát a kormány tagjai egy kupacba, egy másikba pedig a frakcióvezetők. A házelnök a cókmókjában matat, majd vöröslő fejjel – pontosabb iránymutatás híján – a pulpitus magasából próbálja átnyújtani a kelléket a kormánypárti MIP frakcióvezetőjének. Persze, elejtik. A Házból hirtelen szakad fel a nevetés, de a kalapács kopogása ugyanilyen gyorsan le is halkítja azt, végül is, a program java még hátra van. Kellenek az ilyen apróságok is, hogy eladható legyen a műsor, még a Liturgia újszerűsége mellett is. Liturgia – ezt a szót ragasztotta az egykori Ötlábú Cicapárt a bevezetendő beavatási rítusra, amellyel saját megfogalmazásuk szerint egyfajta társadalmi célú marketing régóta esedékes feladatait végezték el két éves kormányzásuk alatt. Rövid bevezetőjében a házelnök emlékeztet, hogy kizárólag a Liturgia alatt a képviselők tegeződve szólíthatják meg egymást, és a mégoly rövid szöveget szükség esetén a kivetítőkről is le lehet lesni. A szöveg egyébként így szól:

Frakcióvezető:
Kolléga, köszönöm a szolgálatodat. Bárki hibázhat, és mindig segíteni fogok, hogy ezt Te is észben tartsd. PUFF! Ígérem, ennél mindig jóval konkrétabb leszek. [Egyéb, saját közlendő (egy mondat).]

Kormánytag:
Kolléga, köszönöm szolgálatodat. Fordított helyzetben Te is számíthatsz rám.

A PUFF pedig nyilván az a szimbolikus ütés, amit a törvény szerint egy szabványos fakanállal kell a kolléga ülepén ejteni. Hogy mennyire szimbolikus, azon persze lehet vitatkozni, és sokan meg is teszik. A törvény szövege szokatlan jogi eszközzel élve annyit "javasol", hogy a csattanás hallható legyen. A várakozások szerint az ütések határozottsága vagy visszafogottsága, a szöveghangsúlyok, az egyedi üzenetek és a fogadtatás mind-mind a műsort követő átlagos polgártársak számára is előrejelzi a későbbi politikai manőverek dinamikáját. Ha például egy konzervatív belügyminiszter köszönetnyilvánítása a zavartságon keresztül is őszinte hangzású egy szabadelvű ellenzéki frakció "szolgálata" után, akkor a társadalom talán reménykedhet abban, hogy, mondjuk, a könnyűdrogok büntetendősége körüli vitában lehetséges lesz ésszerű kompromisszumokat találni. Mindenesetre, ha majd valahol zátonyra futna a vita, a tévécsatornák nem lesznek restek előhúzni a beavatási felvételt, ahol "még úgy látszott, hogy...", vagy ahol "már akkor is látszott, hogy...".

Persze, amíg lemegy a 63 (9 kormánytag × 7 frakció) csattanás, az idősebb képviselők nagy része inkább rezignáltan csóválja a fejét: komolytalan dolog ez! Ők nem ehhez szoktak. Viszont ők nincsenek is túl sokan! Most, hogy az országgyűlési babérokra törő pártok minden ciklus végén automatikusan megszűnnek és újak alakulnak, az idősebb generáció valamivel kevésbé szívesen megy el képviselőnek. Túl macerás. Az EU is minden fórumon megmosolyogta az új magyar módit, de végül széttárta a kezét: belügy! A Furcsa ciklus által hozott játékszabályok megújították a kétes emlékű Nemzeti Konzultációt, amelynek keretében immár a választásokhoz közeledve minden nagykorú polgár kitölthet egy – állítólag – tudományosan összeállított és kétharmadba bástyázott kérdőívet egy nagy rakás közéleti kérdésről, amiből aztán klaszteranalízissel képeznek (legalább 3, legfeljebb 8) hozzávetőleges véleményközösséget. Ezekbe mint pártokba lehet aztán jelentkezni, s ott tisztséget vállalni, programtervet fabrikálni, pártlistára tolakodni stb. Így már nemcsak lehetséges, hogy a párthovatartozása alapján egy politikus az évek során meggondolja magát, hanem egyenesen megkerülhetetlen. Persze, az ilyesmi korábban is előfordult, csak akkor a megváltozó, de a változást mindenáron tagadó pártvezérek olykor tovább cipelték a hátukon az azonos elnevezésű, de közben magukból kifordult pártokat is, a választók számára átláthatatlan helyzetet teremtve. Mégis, az a néhány vén róka, aki az önnön mozdíthatatlanságát maga is elhitte, de azért az új körülmények közt is próbát tesz, most nosztalgiával gondol az évtizedes párttörténelem által egykor nyújtott háttér valamelyes stabilitására. Ez az egész cirkusz nem lenne, ha nincs a koronavírus öt hulláma, az egészségügyi sztrájkok, a gazdaság mélyrepülése, az elszálló infláció... Az akkori kormányerők jobbnak látták maguktól visszalépni, mielőtt a mindenféle értelemben megszorult embereknek már csak a hibások, s nem az absztrakt hibák felkutatására marad energiájuk. Ilyen, abszurd helyzetben tudott az abszurd humorával kampányoló párt választást nyerni.

Már Cicapárt sincs, hiszen a saját szabályuk értelmében ők is feloszlottak. Egykori vezetőjük a leköszönő, ügyvezető kormány fejeként épp illetlen (vagy persze: hagyományteremtő) hahotázással nyugtázza a fakanalazást mint a párt utolsó, a sírból is kihallatszódó poénját, jelentős arcpirulást okozva a magukat sziklaszilárdnak gondoló érintettekben is. "Kell ez" – gondolja. Ahogy az egyik utolsó sajtótájékoztatójukon kifejtették, a liturgiának csapatépítő funkciója is van. Micsoda dolog az, hogy egy tusfürdőket gyártó multicég dolgozói fél évente bolondozhatnak csapatépítő tréningeken, az ország legfontosabb vállalkozása, a közügyek vitele pedig olyan munkatársakra épít, akik beleszoknak, hogy a többi részlegben csak az ellenséget látják? Annak a sajtótájékoztatónak amúgy egy másik újítás is a témája volt, ami jóval jelentősebb, de kisebb figyelmet kapott. Ha miniszterek elfenekelését nézhetjük, kit érdekelnek a népi ombudsmanok? Néhány politikai elemző terelésnek látja a beavatást, és talán igazuk van. Talán az Ötlábú Cicák egy lángelméjű pszichohistorikusa jószándékú manipulációt vetett be, nehogy bárki elgáncsolja a nagyobbik, minden ülésnapot meghatározó reformot. Vagy talán csak véletlen szerencse, hogy az idő tájt a gépiessé satnyult sajtó és a meggyötört közvélemény inkább a teátrálisabb témára volt vevő...

A lényeg: miután a fakanál két végén elhelyezkedők ismét elfoglalták ülőhelyeiket, helyére sétált a két népi ombudsman a helyetteseik és a tanácsadóik kíséretében. A tájékozatlan szemlélődő könnyen összecserélhette volna a magabiztosan mosolygó tanácsadókat az elegáns ruhájukban feszengő tulajdonképpeni főszereplőkkel, és ez egyáltalán nem véletlen. A jogszabály alapján a népi ombudsman intézményét egy férfi és egy nő tölti be (egy férfi és egy női helyettessel), akiket a választásra jogosult, és más közjogi tisztet be nem töltők közül választanak ki egy bonyolult pontrendszer alapján. A jelölést persze nem kötelező elfogadni, az egy egyszeri, mérsékelt szabálysértési bírság befizetésével elutasítható, és akkor helyébe léphet a következő az alkalmassági listán. A tisztség kicsit hasonlít az Amerikában szokásos bírósági esküdtekére. Ám népi ombudsman az lehet, aki az időnként kötelezően kitöltendő teszt eredménye szerint épp 100 pontos IQ-val rendelkezik. És azért kell férfi és nő is, hogy az ismert legalapvetőbb dimenzióban a különféle mentalitások legtipikusabbjai képviselve legyenek. Az ő feladatuk nem kicsi, és ennek megfelelően a miniszterelnökével megegyező javadalmazásban részesülnek. Ez persze jelentős vonzerő, de ki tudja, hogy a most kezét tördelő ombudsman (és ombudswoman) beleszokik-e a feladatba és viszi-e azt a megengedett 4 hónapig, vagy már két hét múlva átadja posztját a helyettesének? Tanácsadókat ugyan kizárólag tudományos fokozattal rendelkezők közül választhatnak, akik majd segítenek nekik, de ők maguk így is a nemzet igáslovai lesznek. Minden törvényjavaslat, minden felszólalás, minden interpelláció után feléjük fordul majd a figyelem. Az ő feladatuk lesz minden közlés megértése, a közlőknek (képviselőknek, parlamenti bizottságoknak, minisztereknek stb.) pedig ezentúl különös feladatuk lesz a mondandójuk megértetése – még velük is, azaz pont velük. A Cicák elképzelése szerint egy jó jogszabályt a mögöttes érvrendszerrel együtt egy átlagembernek is meg kell tudnia érteni, épp ezért érdemes a szűrőt – egy piciny mintát a polgárok tömegéből – már a folyamat elején felállítani. De coachként is értelmezhetők, akik segítenek a törvényhozásnak letisztultabban működni. A siker érdekében persze muszáj az irdatlan mennyiségű és szerteágazó információmennyiséget megfelelően csomagolni. Erre szolgál a hatalmas kivetítő, a képviselők pedig jobban teszik, ha elmélyednek a prezentációkészítés rejtelmeiben. A várakozások szerint az új rendszernek köszönhetően maguk a képviselők is tájékozottabbak lesznek az összes közügyben, valamint megtanulják, hogy ködösítéssel ne húzzák egymás drága idejét, hisz nem léphetnek tovább a szavazásra, amíg egy népi ombudsman bármibe is belekérdez (a törvényhozásban közmondásból a "lassan járj" rész biztosnak tűnik; a "tovább érsz" majd még elválik...). Ki tudja, talán néhány előterjesztő a saját érvei gyengeségeire is rádöbben majd... A parlamenti közvetítések reneszánsza is ez, mert amíg korábban egy parlamenti szavazást a láthatatlan háttéralkuk érthetetlenné és érdektelenné tettek, addig holnaptól az átlagnéző csak magára vethet, ha valahol elvesztette a fonalat.

Most tehát bemutatkoznak az ombudsmanok, és otthonukban a nézők elégedetten nyugtázzák azok átlagosságát (sokkal jobb ez, mint a kezdettől fogva hamis reality-műsorokat bámulni), a képviselők pedig csendben jegyzetelik a hobbikat, hogy tudják, milyen témakörből meríthetnek majd szemléltető ábrákat a prezikben...

Az ülésnap hátralévő része kevesebb izgalmat tartogat, délben a sajtósok egyik fele már haza is ment. A nap végén aztán – mégiscsak az első nap – a képviselők zöme is kiárad a parlament épületéből. Konfettizónának a bejárat 50 méteres körzete számít, itt kell észnél lenni. No persze, nincs akkora veszély, amit csukott szájjal és készenlétben tartott szemhéjjal ne lehetne kivédeni, és ma még alig lézeng a téren a politikai aktivisták túlmozgásos fajtája. A zóna szélén álló bódéikkal az akkreditált konfettiárusok is némi garanciát jelentenek: aki itt vásárolt konfettivel dobálja meg a kiszemelt politikust, azt biztosan nem fenyegeti a más tárgyak esetében igen elrettentőnek beállított büntetési tétel. A bátrabbak persze máshol is vásárolnak, például a Cicák minden skatulyától elhatárolódó szellemi örökösei, akik valamilyen egzotikus színű vagy tarka konfettivel próbálják zavarba ejteni rajongásuk vagy épp frusztrációjuk tárgyát. Pedig mára már szinte minden állampolgár ismeri a rendőrlámpákra is emlékeztető nemzeti színkódokat. Piros: "Ácsi!". Fehér: "Ne lazsálj!". Zöld: "Csak így tovább!". A lazsálás várható gyakoriságáról egyelőre megoszlanak a szakértői vélemények. Egyesek szerint a felére csökkentett képviselő fizetés ehhez vezet. Mások szerint a világ legmotiválóbb munkahelye jöhetett most létre...

Örök jegyesség

Aki foglalkozott szoftverekkel mint fejlesztő, vagy akár mint lelkes felhasználó, valószínűleg találkozott már hibajegyekkel és az ezeket kezelő rendszerekkel is. Valójában az ügyfélmenedzsment, az ügyfélszolgálati tevékenységek keretében bármilyen megoldás (termék, szolgáltatás) kínálója használhat általánosabban vett incidenskezelő rendszert. Ám nem meglepő módon a technika a legkockább terület, a szoftverek kifejlesztését és üzemeltetését támogatja a legolajozottabban.

A hibajegy tulajdonképpen egy űrlap, mely jól definiált kérdésekkel és válaszlehetőségekkel (ld. pl. itt, ott) nyeri ki az összezavarodott, elakadt, felháborodott, adatvesztéstől rettegő stb. felhasználóból azokat az információkat, amelyek alapján a fejlesztő megindíthatja a nyomozást, sőt észreveheti az azonos hibára utaló bejelentéseket, vagy priorizálhatja a különféle bejelentésekből támadó feladatait. Alapkérdés, hogy ki, hol és mikor találkozott az anomáliával. Fontos a körülmények leírása, hogy e recept alapján a fejlesztő is saját szemével láthassa a problémát. Az is lehet, hogy a probléma szubjektív, vagy legalábbis nehezen felismerhető. Ezért kell explicite leírni, hogy mire számítottunk és helyette mit kaptunk a szoftvertől az adott pillanatban. Kell egy kis hely szabad megjegyzésekhez is, és egy csatolt képernyőkép vagy egyéb fájl is hasznos lehet. A bejelentő a probléma észlelt súlyosságát is beállíthatja egy standard skálán – pl. kritikus, súlyos, közepes, alacsony. Sőt, ha egy még enyhébb kategóriát is felveszünk e skálába (pl. javítás vagy új funkció), akkor a bejelentő rendszert arra is felvérteztük, hogy szoftvertermékünknek ne csak a stabil működését, hanem a kívánságok gyűjtésén keresztül a további bővítését is támogassa.

A hibajegy további mezőit már általában nem a bejelentő tölti fel (valahogy úgy, mint hivatali ügyintézésnél "A hivatal tölti ki" alatti rubrikáknál), bár a határ kissé elmosódhat. Nem ritka például, hogy a bejelentő helyből rászignálhatja a hibát valakire, akit illetékesnek gondol. De végül beküldi a jegyet, és a fogadó oldalon mindenképp rákerül (vagy javítódik) ez az információ. Hasonlóképpen a fontosság is felülbírálásra kerülhet – remélhetőleg – objektív szempontok alapján. Végül meghatározásra kerül a javítás várható időpontja, és a hibajegy státusza átbillen a "bejelentett" állapotról a "folyamatban" opcióra. Legalábbis optimális esetben ez következik, hogy aztán az "ellenőrzésre vár", majd a "kész" állapotba vándoroljon. Máskor a fejlesztő két kávészürcsölés között a fejét csóválva megállapíthatja, hogy a bejelentő nem normális, hülyeséget kér, önellentmondásba keveredett stb., itt nincs mit tenni, vagyis a hibajegy egyetlen helyes státusza a "won't fix", azaz "nem lesz megjavítva".

Kialakításától függően aztán a rendszer valahogy lehetőséget ad a "de csináld meg!" – "de nem!" –"de igen!" jellegű vita lefolytatására. Pl. a bejelentő visszabillenti a státuszt "kritikus" helyzetbe, vagy rászignálja másvalakire, aki talán megértőbb lesz. De leggyakoribb, hogy szabad üzenetváltásokban sorjáznak az érvek, amitől az egész hibajegy egy Facebook poszthoz fog hasonlítani, aminek ugyan az elején volt valami cicoma...

Természetes kattintásfukarság

A hibajegyek szemléltetésére a Mozilla (egy nonprofit alapítvány) által fejlesztett szabad és nyílt forráskódú böngésző, a sokak által kedvelt Firefox egyik incidensét citálom ide, mely engem is érint mint felhasználót. A hibajelenség lényege, hogy egyszer csak (a 75b1 verziótól kezdve) hiába kattint valaki a címsor egy pontjára, a kurzor nem fog ott megjelenni, hanem kijelölődik az egész címsor. Ha mégis arra a pontra szeretném varázsolni a kurzort, az újabb kattintást igényel. De jaj! Ha túl gyorsan teszem, akkor azt a rendszer dupla kattintásként érzékeli, ami megint csak mást jelent, egy újabb kitérőt a cél előtt... Ez a viselkedés olyankor probléma, ha például – egy jól ismert, vagy legalábbis sejtett szerkezetű weblapon – a címsor szerkesztésével szeretnék navigálni. Pl. egy link elhozott egy tök új és kicsit gyanús célzatú oldalra, aminek a főoldalát úgy is megnézhetem, hogy kitörlöm a domén (a per jel) utáni részeket. Vagy pl. Wikipédiában megkerülöm a lassú keresőt azzal, hogy a https://hu.wikipedia.org/wiki/Ló címben a Ló helyére beírom, hogy Szamár. Stb.

Amikor felocsúdtam az első sokkból, és elkezdtem keresni a hiba okát, rá kellett jönnöm, hogy azzal már korábban is találkoztam, csak akkor egy "haladó" beállítással (browser.urlbar.clickSelectsAll=false) gyorsan visszaállítottam a megszokott funkciót, majd el is feledkeztem az egész bosszúságról. Az új probléma mindössze annyi, hogy ez a "workaround", azaz kerülőutas megoldás már valamiért nem működik. A hibajegyen folytatott háborúból pedig kirajzolódik, hogy miért.

A Firefox fejlesztői is azt a trendet követik, melyben a szoftvert egyre "intelligensebbé" próbálják tenni, azaz ahol a felhasználó a legkisebb erőfeszítéssel a legtöbb dolgot el tudja intézni. Mivel azonban a szoftver gondolatolvasásra még nem képes, a képességeit a tipikus felhasználó igényeihez szabják. A tipikus felhasználó pedig nem azért kattint a címsorba, hogy azt ott szerkesztgesse, hanem hogy az egészet kimásolja, vagy keressen, vagy lenyisson egy listát a jelenlegihez kapcsolódó oldalakról stb. Az új, az aktuális felhasználói helyzettől is függő "intelligens" funkciók és lehetőségek annyira megszaporodtak, hogy az eredeti funkció megtartása – a témában illetékes Marco Bonardo szerint – már aránytalan programozási ráfordítást igényelne. Másodrendűnek tartja pl. azt az érvet, hogy a címsor alapvetően egy szövegbeviteli mező, tehát ha nem akarunk kognitív zárlatokat okozni sok felhasználó fejében, akkor tudnia kellene úgy működni, ahogy általában egy szövegbeviteli mező szokott. 

Az ügyben szó szót követett, és Marco megunta, hogy folyton ezzel foglalkozzon. Lezárta a hibajegyet "wontfix" státuszban, és így már kommentelni sem lehet. Az oldal utolsó sorai már azok az automatikus bejegyzések, amelyeket a rendszer akkor hoz létre, ha ugyanarról a hibáról más szavakkal is tettek bejelentést, és később valaki összevezeti ezeket. Ha megnézzük ezeket a más szavakat, akkor persze láthatjuk, hogy azok nem a tájékozatlanság szavai, hanem a kiprovokált felháborodásé: a fölött, hogy a fejlesztő ilyen antidemokratikusan nyomja le az elképzeléseit a felhasználók torkán.

Az ellenállásra még két út volt járható. Egyrészt fel lehetett iratkozni a hibajegyre; e "lájkolók" népességét jelzi fent a "CC" melletti szám (e célból jómagam is regisztráltam a rendszerbe), és ez állítólag még elérheti Marco és kollégái ingerküszöbét. Másrészt – hála a nyílt forráskódnak – felhasználók is képesek "patch"-et, azaz javítócsomagot készíteni. Egyik klón bejegyzésben született is ilyen, amit ide is belinkeltek. Az ilyen javítást persze körülményes beüzemelni, és – különösen az újabb szoftververziók megjelenésével – nem várt hibákhoz is vezethet. Ezt egyelőre én is elodáztam, remélve, hogy a kívánt funkciót végül központilag helyreállítják.

Az ezzel a bug-gal kapcsolatos hibajegy kvázi örök mementóként éktelenkedik szerény megjegyezhetőségű webcímén, de ha elég sokan olvassuk, "lájkoljuk", mindenhová belinkelgetjük és nyilvánosan megkuncogjuk, talán egyszer összeszedik magukat az egyébként tiszteletet érdemlő fejlesztők...

Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni!

Mi hát a tanulság?

• Egyrészt az, hogy ahol a hibakezelést komolyan veszik, pl. a hibáktól hemzsegő szoftvereknél, ott egész jó struktúrákat, folyamatokat tudnak erre kialakítani.
• Másrészt: a kiforrott hibakezelés sem tökéletes. Különösen sérülékeny a folyamat két végpontja: a bejelentő és az elbíráló behozzák a maguk emberi gyarlóságát.
• Harmadrészt: a gyengeségek ellenére érdemes lehet ilyen kereteket létrehozni – akár új területeken is.

Mondhatjuk persze, hogy a webes hibakezelés nem való mindenhová. Részemről oké, helyettesíthető megfelelő kultúrával is. De ha az sincs?! Vajon nem azért vagyunk egy "következmények nélküli ország", mert még a hibajegyek szabatos megírásáig sem jutunk el?

Hm... lehet, hogy ezt megfejtettem, most már visszaalhatok. Álmomban még szurkolok a magyar egészségügynek, hogy a járvány terhe alatt ugyan bizony mégiscsak(!) írhasson már hibajegyeket. Ez ügyben már írt is egy hibajegyet egy amolyan power user, jobb híján a közvéleményként ismert, még béta verziós incidenskezelő rendszerben...

Csak nekem egyre gyakoribb élményem, hogy valakik gagyit akarnak rámsózni? Nap mint nap találkozunk igénytelen termékekkel, de vajon a gondolatok piacán észrevesszük az átverést? És ha dörzsöltnek hisszük magunkat, vagy vásárolni szeretnénk éberséget, talán megbízhatunk a kínálatban?

Egy fenét! Ahogy a számítógépünkre vírusirtónak álcázva ajánlkoznak feltelepülni különféle kártékony szoftverek, úgy manapság az elme parazitái is így köszönnek: "ne higgy másoknak, ébredj fel!". Azt hiszem, érdemes ezt a hamis, gerjesztett, önhitt éberséget lerázni magunkról, és inkább visszaaludni – az is többet ér, mint ha nagy felébredettségünkben ostobaságok inkubátorává válunk. Mármint: többnyire. Annyit állítok, hogy manapság a szembe jövő, újszerű üzeneteknek, sugallatoknak a jelentős többsége kételyt érdemel, lusta legyintést, "mañana"-t. Nem a legnagyobb ostobaságokkal szeretnék foglalkozni (a laposföldhitnek és társainak túl nagy a koffeintartalma), hanem a kevésbé nyilvánvalóakkal és azok okaival.

A weben léteznek konteókat elemző, leleplező oldalak, de vajon győzik, győzhetik-e a tempót? A közösségi média küzd az álhírek ellen, de vajon elég sok hazugságot kiszűr-e, és nem szűr-e ki hasznos felvetéseket is? Akarjuk-e rábízni a szűrő szerepét? Nem jobb lenne, ha mindenki elég bölcs volna szelektálni a rá zúduló információkat? Talán működhetne a mondás: "ne halat adj az éhezőnek; tanítsd meg halászni!".

Tehát van-e módszertana, bevált eszköztára a laza tisztánlátásnak? Miként hordhatnánk hitelesen egy "Keep calm and ignore the bullshit" feliratú pólót? Bár nincs nálam a bölcsek köve, hibáim nagy része összefüggésbe hozható a szinte sportként űzött kételkedéssel, így talán érdemes megosztanom néhány tanult és (talán) saját gondolatmenetet olyanok számára, akiket vitt már valaha tévútra az ellenkező véglet, a túl korai lelkesedés.

Eddig többnyire mások posztjai alatt írtam, de ott nem illik kéretlen absztrakciókba bonyolódni. Ha itt esetleg sikerül használható tanácsokig eljutnom, azokat mindenkinek érdemes a saját körülményeihez szabni; tartózkodom attól, hogy olvasóimat egy szánalmasan alattomos többes szám alkalmazásával a "szabadon visszaalvók" képzeletbeli klubjába soroljam. Ha mégis egyetértenél valamivel, vagy ha nem, jelezz vissza! Még én is tanulok...